Hey hooo!!

Mindenki! 
Tudom és elhiszem hogy rövidnek találjátok a részeimet, de ha mindet egybe venném, akkor csak egy rész lenne a blogomon, maximum kettő, és vége a történetnek..
Először is: nem szerettem volna több szemszögből írni a blogot, de ha már így jött ki, akkor egye fene..
Másodszor: nem várom el hogy feliratkozzatok, de ha tetszenek a részek, akkor valami jelet adjatok!
Harmadszor: tényleg komolyan gondoltam hogy addig nem hozok részt, ameddig legalább öt hozzászólás össze nem gyűlik!! 
Nekem ez fontos, vagy ha nem, akkor privát blog lesz és magamnak írom.
Lehet hogy most idiótának néztek, de ez van.. 

Köszönöm a megértést!!


xxx Bia

Chapter III. - Vajon rendeződik majd?

"Az emberek elszántam próbálnak megszerezni maguknak mindent amire vágynak. Csak    a múltjuktól tudnának szabadulni. "

Az én múltam? Megkeseredett. Mindig is vágytam valami jóra: valami jobbra mint ami akkor volt.
Igazából jól kezdődött az életem, és az évek múlásával változott igazi csődtömeggé. Már én is csak egy voltam a sok közül aki szenved. Szenved abban, hogy miért kellett a jóból rossznak lennie.
Vajon megmentette Sandra az életemet? Vagy csak egy jót adott, ami szintén rosszba torkollik? 
Ilyen kérdések futottak át az agyamon, miközben iszonyat hálás vagyok azért, hogy itt lehetek. Hiszen ez akkora csapás csak nem lehet! Vagy talán mégis? 
Most viszont ez rohadtul nem érdekel.
Nem érdekel, mivel tisztázódni látszik az életem, és csak ez számít. Ugye hogy a remény hal meg utoljára? 
Nem öltem meg magam, nem vágtam fel az ereimet, és megérte. Megérte hogy nem haltam meg és itt lehetek. Pedig hányszor megtehettem volna. Rengeteg alkalmam volt rá. De reménykedtem. 

Jelenleg a kérdéseim költői kérdések maradnak; nem várok rájuk választ.

- Zoe! - bökött vállba Mike, és rámnézett az iszonyat szép, nem-tudom-megmondani-milyen-színű szemeivel.
- Mi? - motyogtam álmosan, mire rájöttem hogy elaludtam a kanapén.
Utálom ezt. Ha találok egy kényelmes ágyat vagy kanapét, rögtön elalszom, akármilyen helyzetben is vagyok. Persze nem szoktam álmos lenni olyankor.
- Ha nem adod fel és erős vagy, meglepődsz. - mosolygott Michael. - Ez a mottóm.
Magamban nevettem, de csak egy kis vigyort tudtam előcsalogatni. Igazából eddig is erős voltam - de a sírás győzedelmeskedett az erőm felett.
- Legalább kevesebbet pisilsz. - nevetett.
- Te a fejembe látsz?! - igazából ezt ki akartam jelenteni, de kérdésnek is szántam.
- Nem, csak  tudom hogy erre gondoltál meg hogy sokat sírtál. Kevesebbet pisilsz. Nemde?
- Igazad van! - nevettem fel.
- Jó végre látni hogy nevetsz! - karolt át, miközben iszonyatosan dobogott a szívem. Nem Zoe, nem lehetsz szerelmes. Nem tehetem meg magammal, sem a bandával. Arra - gondolom - még van időm.

- Ugye nem arra g... - kezdte el
- De! - vágtam közbe, még ha nem is tudtam miről van szó.
- Hey! Azt akartam kérdezni hogy ugye nem arra gondolsz hogy itt akarsz maradni Londonban. - fújtatott.
- Ja! Ja nem. Vagy mi? - néztem rá - Mégis hova mennék? - tágult ki a szemem.
- Hát például Sydney-be? - vicsorgott, de tényleg vicsorgott.
- Hogy hova? - pislogtam, és még mindig a mondata járt az eszemben.. Sydney, Sydney, Sydney..
- Az a mi szülővárosunk. Nem maradhatunk itt örökre. - kacsintott, egy puszit nyomott a homlokomra, majd kiment a többiekhez.

Mi a fasz? Sydney? És hogy én nem akarok itt maradni? Mi ez? Kezd a helyzet egy kicsit fura lenni!


MICHAEL CLIFFORD SZEMSZÖGÉBŐL...

"Amióta Sandrától kaptuk azt a videót.. Az volt az a pont az életemben. A pont amikor arra gondoltam hogy szerelmes lettem. Nem, nem Sandrába. 
Sosem gondoltam volna hogy egyszer igazán szerelmes leszek. De meg kellett mondjam a fiúknak hogy mit érzek - és ők meg is értették. Az első találkozás nagyon nehéz volt számomra. Az illata, az ölelése. Még jobb volt mint elképzeltem. És ezt a többiek is tudták. Ezért kellett vele aludjak. Nem akartam leleplezni magam azzal a csókkal. Egyenlőre nem is akartam megcsókolni, de az arca olyan volt, mint egy angyalnak - meg kellett tegyem. Akármennyire is lelkifulldalásom van miatta, most nem bánom. Csak azt nem fogom majd bírni elviselni, ha miattam szenved. Amikor azt mondták a fiúk hogy vissza kell menjünk Sydney-be, kérleltem őket hogy valahogyan vigyük magunkkal. Hiszen az neki is jó lenne. És nem beszélve arról hogy minden nap láthatom. Kezdenek az érzéseim komolyra fordulni. Ezt el szerettem volna kerülni. 
Nem tudom hogy mondjam meg neki. 

Igen, szerelmes vagyok Zoe Wolf-ba! " 

[[ Mike naplójából egy részlet. - ír. megj. ]]



Nos emberek! Először is nagyon hálás vagyok hogy olvassátok a gagyi blogomat.
Erről a fejezetről csak annyit, hogy - szerintem - nagyon furcsa lett. De nembaj, mert nem nagyon tudok vele foglalkozni ..

De! A következő részt csakis és kizárólag akkor fogom hozni, amikor összegyűlik legalább öt hozzászólás ehhez a "dicséretre-nem-méltó" részhez.. ( gonosz vagyok)

Cupp cupp , Bia *-*

Chapter II. - Miért?

A napsugarak már régen az arcomon játszadoztak, amikor felébredtem. Először azt hittem, hogy a tegnapi történet csak egy álom volt, de amikor körülnéztem, nem láttam semmilyen "álom-jelet": egy kis szobában tartózkodtam, melynek fala fehér volt, és a képek sokasága özönlötte el azt. Mike még mindig ott aludt mellettem, ugyanúgy. Ránéztem, és nem hittem el amit látok. Neonzöld haja és meztelen felső teste teljesen megbabonázott. Kiszabadítottam magam az ölelése alól, és a Luke-tól kapott Nirvanás pólómban kisétáltam a szobából. Most nem a mi kis lakásunkban találtam magam. Ez a hely más volt. Amikor lépteket hallottam magam mögött, akaratlanul is elmosolyodtam. Nem, nem álmodom. Egyszer csak észbe kaptam, és majd összerogytam.

- A viccet félretéve.. - köszörültem meg a torkom 180 fokos fordulatot véve magam körül. - Mi ez az egész? Miért hoztatok el ide? Miért vagytok ilyen kedvesek velem? Miért, miért, miért.. - lihegtem, majd hirtelen mozdulattal leültem a kanapéra. 

- Ó! Helló! - dobta le magát mellém Luke. - A miértnek is van miértje. Nos.. - nyitotta fel a laptopja fedelét. - Mutatnom kell valamit. Ami mindent megváltoztatott.. 

Beindított egy segélykérő videót, ami számomra mindent megmagyarázott. Azt is megtudtam, hogy vannak még jó emberek. Igen, vannak. 

[[ A videó tartalma - ír. megj.]]

"Sziasztok! Tudom, nagy kérésem van számotokra, de meg kell hallgassatok. Én nem nagyon ismerlek benneteket, de most nem ez a lényeg. Egy barátnőm, Zoe mostanában mindig szomorú és rengeteget sír. Pedig előtte nagyon életvidám lány volt. Amikor megkérdezem mi a gond, csak leggyint és szóba hoz titeket. Amikor rólatok beszél csillog a szeme és mosolyog. De tudom hogy nincs jól. Az anyukájával is beszéltem már, de ő sem tud újabb fejleményekkel szolgálni. Már rákényszerültem arra, hogy felkutassam a szobáját. Találtam egy füzetet, amelyben csak annyi állt, hogy csak napjai vannak, és egyetlen dolog ami megmentheti az életét, azok TI vagytok. Nem akarom hogy öngyilkos legyen. Az nem. Ő nem azért szeret benneteket, mert egyszerűen "cukik" vagytok. A lelketekért, a szívetekért. Ha segítenétek nekem valahogy, akkor életet mentenétek. 

Minden nap 3 és 6 között a Times Square-n egy padon ülve sírdogál. Bízom benne hogy tudtok nekem segíteni. Az anyjával már beszéltem; ő beleegyezne mindenbe, csak hogy újra boldognak lássa a lányát. A remény hal meg utoljára. 

                                                 Köszönöm! Sandra" 

Igen. Ez a videó könnybe lábasztotta a szemem. Tudtam hogy Sandra jó ember, de ezt sosem gondoltam volna. Mégis vannak emberek, akik szeretnek! 

- Bennünk bízhatsz! - ölelt át Luke. 

Jólesik ha az ember bízhat valakiben. De ezt könnyen el is ronthatja.. 

Hi yaa.. :) 

Örülök, hogy van pár ember akinek tetszik a blogom.. :) 

231 oldalmegjelenítés, 2 hozzászólás és egy feliratkozó így 1 fejezet után.. :) 

Nagyon köszönöm nektek.. :) <3

Bocsánat ha ezt a fejezetet túl rövidnek találjátok, de ez inkább egy úgymond "magyarázat" az első fejezetre.. :) 

Remélem tetszeni fog nektek a blogom folytatása.. 

 I hope.. 

xxx Bogi

Kedves emberek/olvasók!
Sokan írtátok hogy az első fejezetben minden olyan gyorsan történik és irreális.
Persze, lehet van benne valamelyest igazság, de nem így terveztem.
Azért írtam így a dolgokat, hogy fölkeltsem az érdeklődéseteket!
Ha rögtön leírtam volna a dolgok miértjét egy fejezetben, akkor már nem lenne mit írnom, és nem lenne érdekes. A szarkazmust félre szerettem volna tenni, de nem kell előítéleteket hozni rögtön az első fejezet után. Épphogy a második fejezetben szerettem volna leírni hogy hogy kerülhetett egy "random" szomorú lány ( ezt ti írtátok) a 5 Seconds of Summer házába. Nos, ha még mindig kételkedtek bennem, akkor hajrá. Mert ugye olyan szánalmas a világ, hogy nem értik meg az  ilyen történet lényegét. ( Ezzel nem céloztam senkire, csak ugye nem kellene elfajuljanak a dolgok.. )

Köszönöm a figyelmet! Ti döntitek el hogy  nektek mi a helyes!

Xoxo  

"Ha valaki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.,,

Nos, velem pont az ellenkezője történt. Az életem eddig kész katasztrófa volt. És ez csak fokozódott.

Normális lányként szerettem volna felnőni, de ugye nem válnak valóra az álmok. A piszkálódásokon látszólag keresztülnéztem, de belül igenis fájt hogy mit gondolnak rólam. De amikor már a felnőttek kezdtek el sértegetni, az már több volt a soknál. Ekkor megváltoztam. Zavargó és lázadó lettem, ami nem vezetett volna jóhoz, sem a családi, sem a társadalmi életben. 

Mindig csak sírtam, és egy valami éltetett:

A tudat, hogy egyszer boldog leszek. 

Nagyon szerettem a 5 Seconds Of Summer-t, és mindig attól féltem, hogy ha ők is olyan felkapottak és beképzeltek lesznek mint a One Direction, akkor én is csak egy leszek az arénában sikítozó "crazy fan"-ok közül. Legalább is ez voltam. 

Ezidáig! 

Sírva ültem London egyik utcáján és azokat az embereket néztem, akik látszólag boldogok. 

Ó, úgy látszik hogy engem ez az érzés akkor elhagyott. Nagyon is! 

Sírva bámultam a földet, amikor egy lassan közeledő cipőpárt láttam felém jönni. És felnéztem. 

Nem volt egyedül. Normális esetben ugráltam volna örömömben, de ez most nem volt normális eset. Nagyon nem. 

A 5 Seconds of Summer tagjai közeledtek felém.Ekkor éreznem kellett volna valamit. De én csak egyet éreztem: a  fájdalmat. 

Luke és Calum leültek mellém a padra, és együttérzően néztek rám. Mike odajött és megölelt. Ez volt az a pillanat, amire mindig is vártam: csak nem pont így. Egy különös érzés fogott el, és zokogni kezdtem. Michael együttérzően ölelt továbbra is. Amikor már azt hitték megnyugodtam, Ashton halkan megkérdezte: 

- Minden rendben? 

Ekkor végképp összeomlottam. Ráborulva zokogtam, és nem tudtam leállni. Egy félóra múltán felnéztem rá.

- Nem.- dadogtam rekedt hangon. - Nem. Semmi sincs rendben. 

Egyszer csak egy kézfogást éreztem. 

- Gyere velünk. - mondta Luke, majd a buszukhoz vezetett. Mentem vele, mivel bíztam bennük. Nagyon is bíztam bennük. Egész úton fogta a kezem. Én sem engedtem el a övét, mert jó volt tudni hogy van mellettem egy személy aki együttérez velem... 

Miután megérkeztünk a házukhoz, leültettek, és Mike hozott egy pohár valamit, hogy igyam meg. De sajnos nem tudtam mi volt az, mert a könnyektől nem éreztem az ízét. Az üres poharat bólintva adtam vissza. Ekkor rám mosolygott, és én kész voltam. Ezt egy újabb könnyzápor követte. Amikor viszonylag századszorra megnyugodtam, Calum megérdezte:

- Ha jobban vagy, akkor én megkérdezném hogy ismersz-e bennünket? Neved?

- Egy kicsit már jobban vagyok. Azaz nem.. Csak kifogytak a könnyeim. - nevettem el kényszeremben magam. - Persze hogy ismerlek benneteket. - Nyomtam a kezébe a sokat eláruló telefonomat. - Nézd meg a képeket és a zenéket. A nevem Zoe Wolf. - mondtam viszonylag rekedtes hangon. 

- Wow. - nézték már közösen a telefonomat. - Ez igen. Nem ezt vártam. Vagyis amikor megláttál bennünket, akkor nem volt az a tipikus fan arcod. 

- Nem. Pedig én megpróbáltam. - válaszoltam a földet nézve. - Nem volt, nagyon szomorú vagyok. 

- Ohh.. - nézett rám Calum, miközben visszaadta a telefonomat. - Ha mesélőképes leszel, akkor elmondod hogy mi bánt ennyire? 

- Igen, persze. Hát az úgy volt hogy... - kezdtem bele a szánalmas életem elmesélésébe. Csak meséltem és meséltem, a srácok pedig elképedve néztek rám. Amikor már a vége felé értem, észrevettem hogy Ashton könnyezik. Nem fejeztem be a történetet. hanem odamentem hozzá, leültem mellé.

- Mi az? - kérdeztem kerek szemekkel, amikor körbenéztem. Mind a négyen lehajtott fejjel ültek. 

- Csoda, hogy eddig kibírtad. - mondta rekedt hangon Ashton. 

- Ezt hogy érted? - pillantottam rá kérdőn. 

- Én már régen összeomlottam volna. - válaszolt helyette Luke. 

Ezt a választ egy nagy sóhajtás követte majd mind a négyen odajöttek hozzám és átöleltek. 

- Ittmaradhatsz velünk. - mondta Ashton, majd egy puszit nyomott az arcomra. Önkéntelenül is elmosolyodtam, hiszen jól esett.

- De nem lennék terhetekre? A koncertek, turnék? - kérdeztem. 

- NEM! Egyátalán nem. Jönnél velünk. - mondta, és a többiek is bólintottak. 

- Ó, köszönöm. - válaszoltam elismerően. - Egy nagyon kedves tőletek. 

- Szívesen segítünk olyan emberen akit szeretünk, és aki szeret bennünket. 

Nos, ez a kijelentés teljesen ledöbbentett. Mi az hogy szeretnek? Ekkor már csak pislogtam. Annyira nem értettem, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Nem érdekelt, mivel azokkal a személyekkel vagyok, akiket tiszta szívből és feltétel nélkül szeretek. 

- Nos, szeretnél te zuhanyozni először? - törte meg a csendet Ashton. Tipikus. 

- De még ruháim sincsenek. - válaszoltam döbbenten. 

- Ez megoldható. - mondta Luke, miközben bement egy másik szobába, és kis idő múlva egy Nirvanás pólóval a kezében tért vissza. - A többit holnap megoldjuk. Nos? - nyomta a kezembe a pólót. 

- Ohh hát, köszönöm. - dadogtam. - A fürdő? 

- Arra. - mutatta meg az utat Luke. - Mi megvárunk, ne siess. - kacsintott. 

Bementem a fürdőbe, ledobtam magamról a két napos ruháimat és beálltam a zuhany alá. Nagyon jó volt, viszont nem akartam egy sokáig készülő cicababának tűnni, ezért viszonylag hamar befejeztem. Felhúztam a pólót, ami az én testemen felér egy ruhával. Egy picit átalakítottam, hogy ne nézzek ki olyan ágrólszakadtnak. Amikor kiléptem a fürdőből, jól meglepődtem és önkénytelenül is elnevettem magam.Ott álltak mind négyen egy szál alsógatyában és énekeltek. Elég vicces volt. 

- Come on! - fogta meg a kezem Luke, és berángatott egy szobába. 

- Mondd, neked ez mániád? - pislogtam. 

- Ahh, lehet.. - biccentett. A többiek az ajtóban álltak. - Ugye nem baj ha Mike-val alszol? Neki van a legnagyobb ágya. - röhögött.

- Hé! - vetett rá gyilkos pillantást Mike.

- Mi? - néztem rájuk.

- Bár, nekem mindegy. - mondta végül. 

- Hát, nem is tudom. Nem lenne kényelmetlen? Mármint úgy. - hangsúlyoztam az úgy szót.

- Nemtudom. - sütötte le a szemét és látszólag nem csak ő értette a célzást. A többiek elnevették magukat. 

- Jó-jó. - mondtuk véletlenül egyszerre. Ezzel azt hiszem be is fejeződött a beszélgetés. 

Amikor mindannyian lezuhanyoztak, leültünk és megnéztük a 40 éves szűz c. filmet, és jókat röhögtünk. Annak ellenére hogy én már több tucatszor láttam. 

- Jut eszembe.. - akart volna valamit kérdezni Calum, de Mike félbeszakította.

- Ne merd! Calum jól ismerlek! Ne! - ordított rá.

- Mivan? - kérdeztem értetlenül.

- Fogadok ez a perverz azt akarta megkérdezni hogy szűz vagy-e. - mondta. 

- Hogy mi? - néztem rájuk. - Mit gondoltok mi vagyok 15 évesen? 

- Oké, na! - sütötte le a szemét Calum.

- Csak Calum vesztette már el, és ebből gúnyt szokott űzni. - mondta babásan Mike. Nagyon édes volt. 

- Ja. - vágta rá Ashton és Luke egyszerre. 

- De nagy dolog. - mondtam.

- Én emberek.. - ásított Luke. - én megyek aludni. - jelentette ki és odajött. 

- Ha Mike idegesít, gyere át nyugodtan hozzám. - mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Ezt miért? - kérdeztem. 

- Csak mert cuki vagy. Jóéjt. - köszönt el.. Na, én egyre jobban le vagyok döbbenve. 

- Énis megyek. Csak én most szégyenlem magam, és majd holnap. - mondta Calum megszeppenve. - Goodnight Princess. 

- Sziasztok. - mosolyogtam. 

- Én még maradok. - mondta Ashton. - de Zoé.. 

- Igen? - néztem rá, mire odajött. 

- Rám mindig számíthatsz. - mondta és meg szeretett volna puszilni, de Mike elhúzott. 

- Késő van, gyere Zoe. - mondta, mire elkezdett húzni be a szobába. Annyi időm azért volt hogy rákacsintsak Ash-ra. 

- NE! - jelentette ki Mikey a szemembe nézve, miközben becsukta az ajtót. - Ne legyél senkibe szerelmes.. 

- Hogy mi? - döbbent arccal néztem. 

- Majd holnap elmagyarázom. - mondta, miközben leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a helyet. - Gyere, feküdjünk le. Majd holnap mesélek. - lefeküdtünk, mire átkarolt. - Nem vagyunk rossz emberek. Segíteni szeretnénk, mert szeretünk. 

Ezt jó volt tudni. Élveztem ahogyan Mike átkarol, és szerettem volna, ha más közünk is lenne egymáshoz. De még így is nagyon jó érzés volt. Tudtam hogy szeretnek, és ez volt a legfontosabb. 

Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadtam. Nem szoktam meg hogy valaki van mellettem. Mike is felébredt, majd megcsókolt és átkarolt. 

-Nem kell félj. Én ittvagyok... 

Heya Everybody.. Nos, ezt a történetet álmodtam, és hát Zoé én lennék..

Remélem tetszett a rész, a következő 18+ lesz.. 

Enjoy!! ♥ 

xoxooo :*